„A gyermekkori inspirációk és a felnőtt lét gyakran abszurd valósága keveredik a formáimban. Általam átszűrt, szavakkal nehezen kifejezhető érzések, érzetek, hangulatok, fogalmak, látványok az én szobraim. „

„A munkák egyrészről átírt és sokszorosára felnagyított természeti formák, amelyek a leglágyabb, legérzékenyebb jelenségeket veszik alapul, ugyanakkor az egyik legkeményebb és legdurvább, legmaszkulinabb anyagban jelennek meg: az acélban. Ennek a kemény és nehéz anyagnak a fizikai kihívásokat kívánó megmunkálása, tehát az acélszobrászat izgalmas feszültségben áll a formák könnyedségével és azzal az érzékeny egyensúlyi helyzettel, amit a legtöbb mű teremt.  Mindez acélban. Acéllal általában nem a tudattalanunkat megjelenítő szobrászművészetben, hanem emelőszerkezetekben találkozunk. A festett acélszerkezetek, főként azok a színek, amiket Nóra használ, a citromsárga, narancs vagy piros, hozzáadnak ehhez az indusztriális érzethez, hiszen nehézipari szerkezetek, az épületgépészet színei. A madárszárnyak, angyalszárnyak érzékeny és leheletfinom megmunkálása tehát összefeszül az acél anyagával, az acélszobrászat robosztusságával, és a citromsárga rikító színvilágával. Tovább fokozza a feszültséget az, hogy Nóra nagy méretekben alkot, szobrai általában embermagasságúak, a munkák tehát nem kicsik, nem visszahúzódóak, így lágyságuk óriási erővel párosul. Talán emiatt a méret miatt azt is érezhetjük, hogy a művek egyfajta élőlények, saját személyi séggel, lelkivilággal, érzelmi töltettel rendelkeznek, és entitásuk nem feltétlenül kapcsolódik azzal a jelenséggel, amikre az ábrázolásukkal utalnának. A szárny tehát nem (csak) szárny, sokkal több annál, az idegpálya nem csak térkép a sejtkapcsolatokról, és a levél messze túlmutat még azon a száradó és elporladó, múló szépségen is, ami az őszi erdőben vár.” Vékony Délia

fotó: Göntér Eszter