„Minden sietség az ördög műve.”

1972-1976: Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, ötvös szak; 1977-1980: Magyar Képzőművészeti Főiskola, sokszorosító grafika szak, mesterei: Raszler Károly, Kokas Ignác; 1981: posztgraduális képzés, murális szak. 1987-ben Szczecinben (PL), 1991-ben Grazban, 1993-ban Hollandiában, 1996-ban Írországban járt tanulmányúton. 1985: Smohay-ösztöndíj; 1985-1988: Derkovits-ösztöndíj; 1992: Római Magyar Akadémia; 1995: Munkácsy-díj; 1996: Eötvös-ösztöndíj; 1997: a Mikszáth Emlékbizottság díja. A tízévesen már megszállottan rajzoló, anyja gobelinműhelyéből a kézműves munka szeretetét magával hozó ~ saját bevallása szerint többet köszönhet az Erdély Miklós vezette Indigo csoport foglalkozásainak, mint főiskolai tanulmányainak, ahol inkább csoporttársai hatottak rá ösztönzőleg. Erdély Miklós mellett, akitől legtöbb szellemi, erkölcsi, világnézeti útravalót és mindig a legértőbb kritikát kapta, mesterei között emlegeti Picabiát, Duchamp-t, Max Ernstet. ~ szürrealizmusa áttételes, reflektált, pszichologizálástól és automatizmusoktól mentes; az abszurd és a groteszk iránti érzéke nem zárja ki a gyermeki spontaneitás vagy a pátosz jelenlétét, iróniája diszkrét, beleérző, részvétteli, a hagyományhoz való hűsége, szellemtörténeti beágyazottsága nem zárja ki innovatív, a “rossz rajzok” metaforájával megfogalmazott újító attitűdjét. A korosztályára jellemző új szenzibilis, újvad vagy konceptuális-emblematikus irányzatoktól eltérő, teljesen egyedi stílust hozott létre, melynek jellemzésére kritikusai előszeretettel használják a “progresszív konzervativizmus” kifejezést, amelyből a konzervativizmus eszközt jelent, a progresszivitás odafigyelést, az egész kifejezés pedig azt a folytonos küzdelmet a distanciáért, ami a legérzékibb értelemben vett “tapintat”, a roskói művészet előfeltétele. Első, farostlemezre festett olajképei nagyméretű, álomszerű zsánerek és portrék animált állatokról, emberekről. A falképfestészetben szerzett gyakorlatra utaló meszes hangulatú, pasztellszínű “állóképek” később történelmi, mitológiai utalásokkal átszőtt narratív, de enigmatikus szcénákká bővülnek, mint pl. e korszak főművei, az Akhilleusz Patroklosz sírjánál (1986) vagy a Nézzük, mi újság a világban (1990); festésmódjuk expresszívebbé, színviláguk erőteljesebbé, harsányabbá válik, a beleérzőtől a tárgyilagosabb-ironikusabb szemlélet felé mutatnak. A régebbi korok megidézése kosztümökkel vagy különböző nemzetiségű figurákkal a színpadszerű terekben nem annyira a történelmi, időbeli-térbeli relativizmus, mint inkább az állandóság, az időtlenség képzetét kelti, a sebesség és a hatalom misztifikációja ellenében. “Minden sietség az ördög műve” – mondhatja a festő, aki 1982 óta csak mintegy húszegynéhány olajképet készített. De az a művelet, amit Erdély a látomás és a festék kockázatos találkozásának, e találkozó a vásznon való megszervezésének nevez, ez a narráción túlnövő esély a transzcendenciára, maga a “gyorsan száradó látomás” Roskónál komoly szellemi-idegi felkészültséget igényel. Ezért az 1990-től a főleg Skóciába, Amszterdamba utazó művész inkább az “idézet-breviáriumként” is felfogható, gyengéd és groteszk rajzokat (újságrajzok az Élet és Irodalomba, a Magyar Naplónak stb.) és az akvarelleket szaporítja, újabban pedig az azokra jellemző témákat teszi át kerámiaszoborba, ld. pl. antropomorf kinézetű háztartási gépek és eszközök, melyeket mintha egy inka keramikus mintázott volna meg korunk sírleleteként: a feltárás eredménye megkövesedett varrógép vagy emberfejű porszívó. A szaxofonjátéka (Cső, Eszperantó Eszpresszó) révén a honi szubkultúrában is otthonos, Böröczcel, Révésszel sok performanszban részt vett ~ 1997-től megint fest, az átlelkesített tárgyak után táblaképein az ír evangeliáriumok geometrikus összefonódó állatsormintáit és Matisse dekorativitását egyszerre idéző, fűtötten érzéki, egyszersmind absztrakt körtáncban tárgyiasított emberi testek forognak.

Forrás: artportal.hu; szerző: Géger Melinda + Sz. M. P., Kortárs Magyar Művészeti Lexikon (I-III., 1993-2001, főszerk.: Fitz Péter)

Fotó: https://librarius.hu