„Várnagy Ildikó sík és tér, absztrakció és megtestesülés érzékeny határán álló művészete a belül-lét és kívül-lét folyvást változó, a maga terében mindig nyitott mondatait „írja”. ” – Mányoki Endre

„Várnagy Ildikóról sokan és sokszor elmondták már, hogy szobrászatának alapeleme a jel. A jelszobrászat archetípusokra épül, természetesen, hiszen kommunikációs értéke attól függ, mennyire állandó a jelek belső tartalma: jelentése. (Minél fiatalabb és minél egyénibb a jel, „beszédkészsége” annál bizonytalanabb.) Személyiségének, gondolkodásának legizgalmasabb, egyszersmind legértékesebb rétege ekként az arkhéhoz való elemi erejű vonzódás: az ősi és a modern közötti civilizációs különbségtétel áthidalása. Az archaikust nem segítségül hívja, nem megidézi, nem hivatkozik rá, hanem – mint a személyiség és a valóság mélyen ülő lényegét – megéli. Persze erre is van előzmény (Picasso, Giacometti, Klee, Gulácsy, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Weöres Sándor, Nagy László, Tandori), ám egyik párhuzam se pontos, mert Várnagy Ildikó nemcsak sűríti és újraértelmezi az ősiség jeleit, hanem jelentés-elemeire is bontja. Életműve kezdeteitől egy különös kommunikációs rendszeren dolgozik, legkivált szobrászi eszközökkel. Igyekszik az emberi viszonyok és legbensőbb tartalmak kifejezésére alkalmas jeleket elvonni a létezés jelekkel túlzsúfolt közegéből…” Mányoki Endre – Gondolatszobrász (2021)