Címünk
1053 Budapest
Magyar u. 44.
HUNGARY
Ft 1,200,000
A szimultán sorozat (2002-2005) képei szemléleti kettősségre épülnek: a kép síkja és a kép
tere közötti differencia és egyben egységének megteremtésére. Két látvány
összegzésére tettem kísérleteket, melyek egy-egy organikus természeti
közeg és egy ezek előtt elhelyezkedő, a látványt színben és formájában
módosító, mesterséges felület áthatásai. Képeim a természeti téri
látványnak és egy azt módosító, síkban elhelyezkedő elvonatkoztatott
tárgyi tulajdonságnak a szintézisei, melyek a részleges és a teljes
transzparencia elvén alapulnak.
A tájkép, illetve tájkép alapú apsztrakt képeim felületén mintegy
függönyszerűen megjelenő vertikális (néha horizontális) felosztás a
„valóságot” néhol elfedve, néhol áteresztve felbontják és újrarendezik a
teret, szín és formai módosulást eredményezve. A vertikális irányú mozgás
összemossa az ég és a föld közötti határt, keresztezi, felszabdalja és ezáltal
megszünteti a horizontot, a végtelenség érzését keltve a nézőben. Ha az
áttetsző sávrendszert szemléljük, a vászon síkjára koncentrálódik a
figyelmünk, eközben a fénynyalábok által felszabdalt látványban a tájak
elveszítik értelmezhetőségüket és a sávok mögött megjelenő formák csupán
a tudatban működnek, bizonytalan, megfakult emlékképként. Ha azonban
áthatol a szemünk ezen a transzparens síkon, megnyílhat szemünk előtt a
tér és elénk tárulhat a tájkép egészének a látványa is. Az egyenlő
szélességű sávok monoton vibrálása nem teszi lehetővé a nyugodt
szemlélődést, csak kellő távolságból „áll össze a kép”. A néző azzal
szembesül, amivel korunk embere mindennapjai során is gyakran
találkozik: a felszín mögé látni, a sokrétű, vegyes, információk halmazából
megtalálni a lényegest, hogy képet alkothasson a világról.
A sávok méreteinek és tulajdonságainak megválasztásában (világos,
vagy sötét, áttetsző, vagy fedő,) az intuíciómra hagyatkoztam. Emellett
fontosnak tartottam azt, hogy az emberi esetlegesség és természetesség
éppen úgy szerepet vállaljon a művekben, mint a kalkuláció és a
kiszámított lépések. Nem törekedtem egzakt, geometrikus formák
szabályos kivitelezésére, inkább egy oldottabb kifejezési módot
választottam a képek egységének megteremtése érdekében. Amellett, hogy
a munkáim geometrikus tulajdonságokat tartalmaznak, azt szerettem volna
elérni, hogy összességében mégis organikus jelleget kapjanak,
visszautaljanak a természeti közegre.
Az egy képen belül alkalmazott függőleges és vízszintes irány
szervesülése a raszterszerű megjelenítési mód felé terelt.
Korábbi munkáimat jellemző, tájképi alapon jelentkező vertikális, néhol
horizontális sávrendszert egyre inkább felváltotta egy négyzetrácsos
felosztás, -ami már nem csupán áttetsző, hanem az alaptól idegen, vagy
elidegenített fedő „mozaikelemként” jelentkezett, ezért munkáim egyre
inkább a geometrikus absztrakt irányba tolódtak el. Egyre kevesebb
hangsúlyt kapott a természeti közeg megjelenítése, azonban továbbra is
törekedtem hangulatának visszaadására, a téri érzet megtartására. Ehhez
hozzásegített az, hogy a vászon síkjára feszített, szabályosan kialakított
négyzetháló, már nem az alap szerves részeként jelent meg, hanem attól,
néhol lényegesen elkülönülve, előtte. Ez nagyobb differencia
megteremtésére adott lehetőséget, ugyanakkor nem zárta ki az organikus és
a geometrikus elemek egyidejűségét, szimultanitását.
Minthogy már nem ragaszkodtam, ahhoz hogy képeim összhatásában
tájképi jelleget öltsenek -ezzel megszabadítva magam, egy-egy adott
kompozíció színeinek, formáinak lényeges kötöttségeitől-, képeim
alakításába nagyobb szerepet kaphatott a játékosság. A négyzetek néhol
feloldódtak, eltűntek a kép terében, néhol újra előbukkantak. Ezt az
áttűnést, a színek intenzitásainak, telítettségeinek és tónusértékeinek
csökkentésével, illetve növelésével idéztem elő. Színüket nagyrészt az
organikus háttér színéből nyerték, tompítva, vagy felfokozva, melyek
gyakran az alap egy másik részéről átcsúsztatva jelentek meg, egy-egy szín
eszenciáiként. Azonban ezek a négyzetek nem ritkán a képtől idegen
fényfoltként egy másik tárgyi valóság tükörképeként mutatkoznak meg. A
köd, a pára megjelenítése továbbra is szerepet kapott a munkáimban, de
már egy elvonatkoztatott minőségben, az érzékelés korlátaiként
jelentkezve.
A festmény síkjára folyamatosan figyelmeztető négyzetekkel kapcsolatban
számtalan asszociáció jutott eszembe a már fent említett „eszencián” és
tükröződésen kívül:
Mintha a halmazokból kilépő „részecskék” addig keverednének, amíg meg
nem találják a kellő egyensúlyt, vagy mintha egy folyamatos áramlás egy
véletlenszerűen kiragadott, kimerevített pillanatát látnánk. …
Színtestek, amelyek önálló életre kelve „átvérzenek” egy másik helyre,
beszűrődnének a térbe, vagy onnan emelkednének ki. …
Knyihár Amarilla (2004-2009)